ÚT A PROFIZMUSHOZ

Az alábbi blogbejegyzésem azoknak a maximalistáknak szól, akik folyamatosan halogatják, hogy belevágjanak valamibe, mert úgy érzik még nem elég jók. Pontosan tudom mit éreznek, mert én magam is ilyen voltam.

Mindig is érdekeltek a küzdősportok, de az erőszakot hihetetlenül gyűlöltem, ezért nehezen találtam rá a nekem való mozgásformára.  Az aikido-t választottam, mert az ehhez kapcsolódó filozófia tetszett nekem leginkább. Az övvizsgák, a különféle színes övek nem különösebben érdekeltek, pusztán csak annyira, hogy megfelelő visszajelzésem legyen a fejlődésemről. Azok, akik velem együtt kezdek aikido-zni, már a második, harmadik vizsgájukon is túl voltak, én viszont még csak nem is jelentkeztem egy vizsgára sem. Mert úgy éreztem, még nem vagyok elég jó ahhoz, hogy megmérettessem magam.

Már harmadik éve jártam edzésekre, de még mindig hárítottam, hogy az első vizsgámra jelentkezzek. Pedig keményen, hetente háromszor edzettem, eljártam a hétvégi külön tréningekre is, amiket külföldi nagymesterek tartottak és mindig ott voltam a nyári edzőtáborokban is. Az edzőm rendszeresen megpróbált rábeszélni a vizsgákra, de én hárítottam, mert úgy éreztem, továbbra sem vagyok hozzá elég jó (az a fránya maximalizmus). Aztán a harmadik évben, a nyári edzőtáborban az edzőm a tudtom nélkül felírt a vizsgázók közé. Ott térdeltünk a tatami szélén, amikor bemondták a következő vizsgázót és én meghallottam a saját nevemet. Előszőr azt hittem valaki mást is így hívnak, de amikor ránéztem az edzőmre, tudtam, hogy ez bizony én vagyok. Villámcsapásként ért a helyzet, de nem volt más választásom, hiszen nem hagyhattam cserben az edzőmet, a csapatot. Felálltam és kimentem a tatami közepére vizsgázni. A szívem a torkomban dobogott, szinte teljesen megszűnt a külvilág, megszűnt minden. Ahogy elkezdődött a vizsga, a sok gyakorlásnak hála, teljesen ösztönösen reagáltam a feladatokra. Hihetetlenül élveztem, egyfajta extázisban csináltam végig az egészet. Kiváló értékelést kaptam rá, én pedig nem is értettem, miért  nem mertem korábban vizsgázni.

A vizsga egyik fontos tapasztalata számomra az volt, hogy ha valamit elég sokáig és kitartóan gyakoroltunk, akkor abban szinte automatikusan, rutinszerűen egyre jobbak és jobbak leszünk.

A másik fontos tapasztalat az volt, hogy amikor azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, az csak egy saját hiedelem, félelem a fejünkben. Ezért, ha időnként nem „teszteljük” magunkat, akkor soha nem tudjuk meg, hogy valójában hol is tartunk a fejlődésben, tudásban.

Azon a nyáron egy másik, nagyon fontos tapasztalattal is gazdagabb lettem. Egy hosszú hétvégés Amway üzleti szemináriumon vettem részt, számtalan nemzetközileg is ismert, elismert előadóval. Szombat reggel teljesen véletlenül összefutottam az egyik előadóval és elbeszélgettünk picit. Amikor szóba került, hogy mennyire visszafog a maximalizmusom, és ahelyett, hogy ez egyre jobb és jobb teljesítményt eredményezne, inkább visszafog az élet szinte minden területén, akkor a beszélgetőtársam egy nagyon érdekes dolgot mondott Nekem:

NE A TÖKÉLETESRE TÖREKEDJ, HANEM A KIVÁLÓRA!

A maximalizmussal az a baj, hogy az ember egész életét tönkre teheti!

A tökéletes nem létezik, így aki ezt hajtja, az folyamatos frusztrációt érez a saját teljesítményével kapcsolatban, mivel soha nem lesz kellően elégedett magával.

Aki a tökéletesre törekszik, az hajlamos a halogatásra, hiszen folyamatosan újratervez, folyamatosan „felkészül”. De mivel soha nem érzi magát eléggé felkészültnek, ezért a legtöbb esetben maga a cselekvés végül elmarad, és az ember számtalan lehetőséget elenged maga mellett.

Az már csak hab a tortán, hogy a maximalizmus erősen önbizalomromboló hatású, hiszen egy perfekcionista sohasem vagy csak nagyon ritkán elégedett önmagával. Ez pedig azzal jár, hogy szinte soha nincs sikerélménye és emiatt fokozatosan csökken az önbizalma. Mert annak egyik alapja azoknak a feladatoknak a számossága, amikor mi magunk is meg vagyunk elégedve a saját teljesítményünkkel.

Ráadásul aki önmagával szemben maximalista, az másokkal szemben is az lesz, az ő teljesítményükkel is csak nagyon ritkán lesz elégedett, ezzel rombolva az önbizalmukat.

Míg a ’tökéletes’ állapot soha el nem érhető lehetetlen (hiszen a tökéletes attól tökéletes, hogy nem lehet tovább javítani, fejleszteni), addig a ’kiváló’ bárki számára elérhető. A kiváló nem azt jelenti, hogy hibátlan, hanem azt, hogy az adott körülmények között a lehető legjobb. Példaként azt szoktam mondani, hogy a pezsgőt kellően behűtve, kristály pezsgőspohárból kellene inni. De egy pikniken akár még „papírpohárból” is megengedett (természetesen a piknikre is vihetünk magunkkal kristálypoharat, de felesleges). A papírpohár nem tökéletes megoldás, de egy pikniken, ott és akkor még így is lehet kiváló az élmény.

Az aikido vizsga és az üzleti előadás rádöbbentett, hogy nem akkor leszünk profik, ha tökéletesen felkészülünk, hanem akkor, ha a szükséges és elégséges felkészülés után kellő lelkesedéssel elkezdjük csinálni. A gyakorlat és a sok új tapasztalat lesz az, ami aztán napról napra javítja a teljesítményünket. Nem véletlenül született a „Gyakorlat teszi a mestert!” mondás.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

error

Tetszett Önnek ez a bejegyzés? Kérem mondja el másoknak is!