Sokan beszélnek a hála fontosságáról, hogy mennyi mindenért kell vagy érdemes hálásnak lennünk. Vagyis arról, hogy miközben egyre többre és többre vágyunk, azért ne felejtsünk el hálásnak lenni azért, amink már megvan. A legtöbb embernek azonban gondjai vannak a hálával. Megköszönni valamit még sokaknak úgy-ahogy megy is, de a hálától valamiért tudat alatt tartanak.
Az valóban nagyon fontos, hogy hálásak tudjunk lenni, ugyanakkor lényeges az is, hogy megértsük, miért ódzkodunk mégis a hálától. Én azt gondolom, az ellenérzés arról a tőről fakad, hogy az emberek alapvetően nem szeretnek másnak tartozni, nem szeretik, ha az adósai valakinek. Ha viszont a másik embertől kaptak valamit, amiért cserébe úgy érzik, hálásnak kell lenniük, akkor azzal már – ahogyan én hívom ezt az állapotot – „érzelmi tartozásba” keveredtek.
Az érzelmi tartozás ráadásul egyfajta bizonytalanságban is tart bennünket, hiszen nem tudjuk, hogy a másik mikor és mit kér majd a szívességéért cserébe. Ezt az érzelmi kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot a legtöbben úgy igyekeznek elkerülni, hogy menekülnek a hála érzése elől, s főleg nem is szeretnék a másik tudomására hozni, hogy ők most hálásak. Az emberek megköszönik a jócselekedetet, csak nem akarnak hálát érezni. A „köszönöm” ugyanis csak egy szó, amit könnyebb kimondanunk, mert amögött nincsen érzelem. Ellenben a hála a lelkünket átjáró pozitív érzés, amivel sokan azért nem akarnak szembesülni, mert úgy érzik, hogy ezzel a saját „lelki adósságukat” növelik.
Ezt a hálától való belső félelmet, feszültséget úgy tudjuk a legjobban feloldani, ha másként tekintünk a kapott kedvességre, szívességre. Kezeljük úgy, hogy a másik cselekedete már egy reakció. A kedvességét, jótettét azért kaptuk, mert a személyiségünkkel, az addigi viselkedésünkkel már megszolgáltuk azt. Így a hála érzésével tulajdonképpen nem érzelmi adósságba keveredünk, hanem a hálánkkal kiegyenlítjük, egyensúlyba hozzuk a másik viselkedését, kedvességét.
