Nagyjából hat évvel ezelőtt kezdtem el blogot írni. Abban az időben a fiammal voltam otthon. A párom a világ legnagyobb élelmiszeripari cégénél volt az egyik jogi vezető és mivel a munkája akkor még izgalmas és érdekes volt, így úgy döntöttünk én maradok odahaza a gyermekünkkel. Azért, hogy ne kapjon el engem is a „bezártsággal” járó depresszió, úgy döntöttem, hogy elkezdek blogot írni. Írni korábban is szerettem, hiszen egy időben újságíróként is dolgoztam (Joy, Elite Magazin, Kiskegyed Sikeres Nők Lapja…). Az írással nem volt semmi célom pusztán a saját kedvtelésemre történt. Egy sima WordPress blogot indítottam mindenfajta WordPress-es gyakorlat nélkül. Nem foglalkoztam keresőoptimalizálással, nem használtam kulcsszavakat, még azt sem állítottam be, hogy követni lehessen, nem lehetett feliratkozni sem, csak írtam, ami eszembe jutott. Nem volt benne semmi logika, semmi rendszeresség. Azt is csak pár hónap után fedeztem fel, hogy milyen szolgáltatásokat tudok elérni az oldalon keresztül (pl. statisztikák). Az első „sokkhatás” akkor ért. Miközben csak magyarul írtam, hat hónap után 27 országból, közel 40 ezren olvasták a blogomat. Három év alatt eljutottam oda, hogy 55 országból 110 ezer olvasóm lett. Nem értettem, hogyan akad rá valaki a blogomra Pakisztánból, Elefáncsontpartról, Szenegálból, hogy csak párat említsek. De még mindig nem foglalkoztam mással csak az írással. Élveztem, amit csinálok.
Aztán bő három évvel ezelőtt, úgy döntöttem, hogy elkezdem komolyabban venni a nyilvános blogírást. A régi blogot megszüntettem, és most már saját Domain név alatt indítottam újra a weboldalamat, blogomat. Mindent magam készítettem, állítottam be, igyekeztem megtanulni, hogyan is kell ezt jól csinálni. Bár azóta eltelt három év, de még mindig kezdőnek érzem magam a CEO, a szerkesztési, weboldalkészítési részben, de élvezem a tanulást, a felfedezést. Bár sok mindenben analóg vagyok egy digitális korban, de ez is hozzátartozik a reneszánsz ember énemhez. Lassan elindítottam az Insta profilomat is, elkezdtem Hashtag-eket használni, igyekeztem keresőbarát módon fogalmazni, figyeltem a statisztikákat, megpróbáltam értelmezni, elemezni őket. Nem, életkor, olvasottság, mikor, hol, mit és hogyan érdemes posztolni stb. Sok mindent megtanultam, de közben még több mindenről derült ki, hogy nem értem mi és miért történik a másik oldalon. Eljutottam oda, hogy ha egy egységnyi idő alatt írok meg egy bejegyzést, akkor két és fél egységnyi időt fordítok arra, hogy megtaláljam a megfelelő kulcsszavakat, beállításokat, hogy utólag a hatást, a reakciókat elemezzem.
Közben pedig elveszítettem önmagam, a saját hangom egy részét.
Mindezt azért, mert engem is beszippantott a Social Media egyik átka, a megfelelési kényszer. Nézettség, reakciók, tetszésindex, népszerűség stb. Persze élveztem (bár továbbra sem értem, hogyan jutottam el 69 országból közel 150 ezer olvasóhoz) a pozitív visszajelzéseket, hízelgett a lelkemnek a sok Like, de amikor kiderült, hogy akár csak egy ember is, de úgy gondolja, hogy azok közé sorol, akiket egy LinkedIn felhívásra, követésre méltónak említ, akkor elgondolkodtam ennek a felelősségén. A 100%-os felelősségvállalást egyébként is fontosnak tartom.
Tegnap este, aztán valamiért elővettem egy régebbi klasszikus, papír alapú naplómat. Beleolvastam egy 20 évvel ezelőtti bejegyzésembe, ami arról szólt, hogy fontos, hogy folyamatosan változzunk, fejlődjünk, de közben fontos, hogy megmaradjunk önmagunk, megmaradjon az önazonosságunk.
Ezért döntöttem úgy, hogy mostantól nem nektek írok. Nem az lesz a fontos, hogy megfeleljek az olvasói igényeknek, a keresőmotoroknak az algoritmusoknak, a népszerűségi mutatóknak. Újra azért írok, hogy megmutassam önmagam, a gondolataimat, az életszemléletemet, hogy aki ezzel azonosulni tud, akinek erre a szemléletre van szüksége, annak segítő kezet nyújthassak.
