Hűség. Nem tudom kinek, mit mond ez a szó, de abban talán megegyezhetünk, hogy egyértelműen mindenki fontos és pozitív tulajdonságnak tekinti. De vajon meddig kell/szabad hűségesnek maradnunk? (A szexuális értelemben vett hűséget most hagyjuk picit.) Hol van a határ, amikor a hűség már nem erény, hanem inkább visszafog(hat) bennünket?
Amikor középiskolás voltam, a kedvenc egyesületemben fociztam. Az egyik torna után megkeresett egy játékosmegfigyelő és el akart csábítani egy másik, sokkal jobb feltételeket biztosító csapatba. De én meg sem hallgattam az ajánlatát. Hűséges voltam az akkori csapatomhoz és el sem tudtam volna képzelni, hogy máshol focizzak.
A kérdés most azért merült fel bennem, mert megtalált egy lehetőség, ami kihívásnak tűnik, érdekel is, de olyan váltást is jelentene, ami nálam most megint aktiválta a hűség gombot. Néha azt érzem, hogy hűségesebb vagyok a kelleténél. Sokszor már régen nem indokolt, hogy hűséges maradjak és a másik fél sem várja el, én mégis ragaszkodom hozzá, hogy az legyek.
Vajon honnan tudjuk/érezzük, hogy egy váltás vagy a maradás döntése nem jelent-e hűtlenséget? Hol van az a határ, amikor fel lehet/kell adni valamit, ami jó, valami másért, egy esetlegesen jobbért (hiszen előre soha nem lehetünk biztosak abban, hogy a új dolog valóban jobb lesz)? Mennyivel kell jobbnak lennie az új lehetőségnek, hogy indokolt lehessen a „hűtlenség”? Mi az, amiért tűzön-vízen át hűségesnek kell lennünk és mi az, amikben rendre újra kell gondolnunk a hűségünket? Mi van az értékrendünkkel, a gondolatainkkal, az elveinkkel, álmainkkal? Azokhoz meddig és mennyire kell hűségesnek maradnunk? A világ állandóan változik, míg a hűség egyfajta állandóságot jelent. Hogyan kell megtartanunk ezt az állandóságot a folyamatos változásban?
Kérdés kérdés hátán. Ezek mind-mind olyan dilemmák, amik nagyon foglalkoztatnak, viszont jelenleg ezekre én sem tudom a válaszokat.
