Közeleg a Mikulás, a karácsony és ezzel kapcsolatban egy érdekes párhuzammal eszembe jutott, hogy beszélgetnünk kellene a hazugságról.
A párhuzam ott van, hogy a gyermekünknek lelkesen pakoljuk tele a csizmáját mindenféle édességgel, miközben azt „hazudjuk”, hogy azt a Mikulás hozta. Jó, tudom, erre most mindenki rávágja, hogy de az más… oké, de miért más?
Ezek szerint van olyan, amikor szabad hazudni? De mikor? Ki dönti el, hogy ez most oké vagy sem?
A hazugságnak vajon vannak-e fokozatai?
Más megítélés alá esik, ha ártó szándékkal hazudunk vagy ha félelemből? Ha félelemből hazudunk, akkor nem is vagyunk hazudósak? De hisz olyankor is ártunk valakinek, épp magunknak!
A hazugság mindig ártalmas, vagy vannak kegyes hazugságok is? A hazugság vajon a másikról szól vagy rólunk?
Hol kezdődik a hazugság? Mi van, ha a hazugságot szépen csomagoljuk? Akkor az enyhítő körülmény? Mi van a féligazságokkal?
Ha csak egyszer is hazudunk, akkor az is hazugság, ha közben fennen hangoztatjuk, hogy mi bizony mindig őszinték vagyunk?
Beszéljünk picit az őszinteségről is.
Az az igazi őszinteség, ami nyers és kíméletlen? Vagy azért az őszinteséget is be kell néha csomagolni? De ha fedőcsomagolást kap, akkor az már nem válik félig-meddig hazugsággá?
Melyik a rosszabb, ha másnak hazudunk vagy ha magunknak is? De hisz gyakran fel sem ismerjük amikor magunknak hazudunk. Ha mástól nem fogadjuk el, ha hazudik nekünk, akkor magunknak sem bocsáthatunk meg a hazugságainkért. De hiszen az egyik legfontosabb erény a megbocsájtás. Viszont akkor minden hazugságot meg kell bocsátanunk?
Ha megértjük a hazugság mögötti okokat, akkor könnyebb megbocsátani? Ha túl gyakran bocsátunk meg, akkor vajon nem sütik majd ránk a naiv bélyeget?
Hazugság.
Egy egyszerű szó, amiről gyakran gondoljuk, hogy ez egy feketén-fehéren megmérettethető tulajdonság. Közben pedig annyi aspektusa van, hogy azonnal el is veszíti a fekete-fehér mivoltát.
Szerintem fontos, hogy az ilyen egyszerűnek hitt szavakról, tartalmukról, hatásukról is beszéljünk.
