Rólam

Üdvözöllek,

Dömötör Istvánnak hívnak, a névjegykártyámon az áll, Paradigmaváltás specialista / Renaissance man és immár 30 éve foglalkozom azzal, hogy másoknak segítek megvalósítani az álmaikat.

Amikor coach-ot, mentort választunk magunknak, akkor az elsődleges szempont az kell, hogy legyen, hogy mennyire bízunk meg a másikban, az életről alkotott elképzelései mennyire vannak közel a saját álmainkhoz. Ez segít elfogadni őt, ez kell ahhoz, hogy hitelesnek tartsuk. Ezért röviden megmutatom, én hogyan látom a világot, mesélek magamról, a gondolkodásomról, az életről vallott felfogásomról.

De mielőtt belekezdenék a történetembe, előbb röviden válaszolok a leggyakoribb kérdésre, amit kapok. Miért paradigmaváltás és miért reneszánsz ember?

Én azt vallom, hogy mindenki nagyjából ott tart az életében, ahol a jelenlegi tudása, tapasztalatai alapján tarthat. Ha tehát valaki többet, jobbat szeretne annál, mint ahol most tart, akkor az nem megy másként, mint változtatások árán. Mert olyan nem létezik a valóságban, hogy holnap is ugyanazt tesszük, mint ma, mégis más eredményt kapunk.

A változtatások szinte mindig a gondolkodásmód megváltoztatásával kezdődnek. Mert az egyik legnagyobb veszély az emberekre nem az, ha nem tudnak valamit, hanem ha azt hiszik, hogy tudnak valamit, miközben a valóság egészen más. Nem véletlenül vallom, hogy ha változtatni akarsz az életeden, akkor először változtasd meg a gondolkodásodat, alakíts ki új szokásokat és ennek eredményeképpen gyökeresen megváltozik az életed. A gondolkodásmód megváltoztatása pedig nem más, mint egyfajta paradigmaváltás.

Na és miért a reneszánsz? Mert ez a korszak az Emberről szólt, arról, hogy minél szélesebb körben kibontakozhasson. Legyen szó akár tudományról, akár művészetekről, az Ember volt a középpontban. Mert a reneszánsz arról szólt, hogy az élet szép, hogy mindenben érdemes megkeresni, megtalálni a helyes arányokat, a szépséget. Hiszem, hogy itt az ideje egy második reneszánsz kornak.

S akkor most vissza a bemutatkozásomhoz.

Több mint 30 év távlatából és tapasztalatából azt kell mondanom, hogy hosszútávú, boldog és sikeres élet nem létezik stabil családi háttér nélkül. Stabil családi háttér viszont nem létezik boldog párkapcsolat nélkül, boldog párkapcsolat nem létezik pontos önismeret, határozott személyiség nélkül. Határozott, stabil személyiség pedig nem létezik stabil alapértékek nélkül.

De vajon honnan jönnek ezek az alapértékek? Elsősorban a családunkból, másodsorban pedig a közvetlen környezetünkből. Bár nem hiszek a szerencse kérdésében, mégis azt kell mondanom, hogy ebben a kérdésben a szerencse fiának mondhatom magamat. Csodálatos családom volt, van. Akár a szüleimre, a testvéremre gondolok, akár az apai, akár az anyai nagyszülőkre, nagybácsikra, nagynénikre, azt kívánom, bárcsak mindenki ilyen családot kaphatna! A félreértések elkerülése végett azt azért el kell mondanom, hogy az én családom sem tökéletes. Bőven volt ott is probléma, baj, küzdelem, mégis hihetetlenül sokat tanultam tőlük és sokat köszönhetek nekik. Az első és legfontosabb érték, amit tőlük kaptam, az a feltétel nélküli elfogadás és szeretet. A nagyszüleim csodás példát mutattak arra, hogyan kell összetartani egy nagyobb családot. Említhetném az anyai nagyszülőket, akiknél karácsonykor mindig összegyűlt a négy testvér a családjukkal együtt, vagy a nyaralásokat az apai nagyszülőknél, rokonoknál. Gyermekként úgy nőttem fel, hogy Zalaváron rendszeresen összegyűlt a család – úgy 20-30 fő – és beszélgettünk, játszottunk, boldogok voltunk. Kézzelfogható volt a szeretet. Én akkor tanultam meg, hogy bátran kifejezhessem az érzéseimet. Biztonságban éreztem magam, gondtalan voltam. Hogy minden tökéletes volt? Dehogy! Akadtak-e nézeteltérések, konfliktusok? Persze! De akkor is feltétel nélkül szerettük egymást. Bennem akkor alakult ki a család, mint alapérték. A család, amely érzelmi biztonságot ad, a család, amely feltétel nélkül elfogad és szeret. A család mindenek felett!

Talán abban is szerencsém volt, hogy mivel kvázi „első unoka” voltam, ezért nagyon sok időt töltöttem felnőttek között, rengeteget tanultam tőlük. Ez egy másik alapértékre mutatott számomra példát, azaz, hogy keressem azoknak a társaságát, akiktől tanulhatok.

Elmondhatom tehát, hogy gyerekkoromban láttam egy olyan családmodellt, ami értékeken alapult és amelyet én is szerettem volna saját életemben megvalósítani.

A családi minta kialakította bennem azt az attitűdöt is, hogy az emberekben mindig keressem az értéket. Azért kerestem tehát mindig a nálam okosabb, tapasztaltabb emberek barátságát, ismeretségét, hogy tanuljak tőlük és megismerhessem a gondolkodásukat.

Ennek az alapnak is köszönhetem, hogy jelenleg boldog és kiegyensúlyozott életet élek.

Egy fantasztikus párkapcsolatban, mégis szabad és független életem van. A szabadság és a függetlenség számomra elengedhetetlen. Ezt most rögtön meg is kell magyaráznom, még mielőtt félreérthető lennék. A szabadság és a függetlenség számomra nem egyéb, mint annak a joga, hogy magam dönthetek mindenben. Enyém a jog és a felelősség is! Bárhogy dönthetek, de annak a következménye is engem terhel. Eldönthetem, hogy mit veszek figyelembe, hogy mások érdekeire mennyire vagyok tekintettel, de a végső szó, a döntés az enyém. Az életemet úgy építettem fel, hogy ezt megtehessem.

Walt Disney azt mondta: Az ember mindent elérhet, amit a fejével képes kitalálni, amit el is mer hinni!

Én hiszek abban, hogy álmainkat valóra válthatjuk, ha elég kitartóak és következetesek vagyunk.

Hiszek a munkában, a tudásban. Ezért folyamatosan tanulok és igyekszem kellően hatékonyan dolgozni. De nem vagyok a munka hőse, a munkám a hobbim is.

A munka biztosítja azt, hogy annyi pénzt kereshessek, amennyire szükségem van. A pénz számomra rendkívül fontos. De nem a pénz megszerzése a cél! A pénzt nem hajszolni kell, hanem előteremteni. A pénz nem az uram, hanem a szolgám. Ha valaki azt vallja, hogy a pénz számára nem fontos, annak két oka lehet. Vagy az, hogy van neki bőven vagy az, hogy nincs és nem tudja előteremteni. Nem vállalja annak a felelősségét, hogy nem tesz érte, inkább azt mondja nem fontos neki. De bármelyik is az indok, az illető nem egészen mond igazat.

Akkor mondja nekem valaki, hogy neki a pénz nem számít, ha közli vele egy orvos, hogy a gyermekét csak egy költséges műtét mentheti meg, aminek az ára 100 000 USD. A pénz igenis fontos, de mint mondtam nem úr, hanem szolga. A pénztől senki nem lesz se jobb, se rosszabb ember. Az csak egy indikátor, a jobb emberből jobbat, a rosszból rosszabbat hoz elő. A pénz egyfajta értékmérő. Tudom, ezzel most sokan vitatkozni fognak, de akiknek sok pénze van, azok nagy része tett is érte. Lehet, hogy évekig árult hot-dogot a Balaton parton, lehet, hogy ő volt a városban a legjobb fodrász vagy nagyon jó befektetéseket eszközölt. De valamit biztosan jól csinált, hogy vagyont szerzett. (A jelenlegi politikai viszonyokat ebből most hagyjuk ki.) Márpedig, ha valaki megdolgozott a vagyonáért, akkor miért ne lehessen büszke is rá? Nem kell hivalkodni, de elrejteni sem kell. Az igaz, hogy a pénz önmagában nem boldogít, de a hiánya boldogtalanná tehet. A pénz egy eszköz, az egyik legjobb eszköz ahhoz, hogy biztosítsa a függetlenségünket, a szabadságunkat. Ha van elég pénzem, akkor egészségesen étkezhetek, akkor minőségi ruhákat vehetek, akkor megengedhetem magamnak, hogy rendszeresen pihenjek… stb.

Én szeretem az életet, szeretek élni. Szeretem a jó autókat. Nem azért, mert azok nagyon gyorsak, hanem mert nagyobb biztonságot, nagyobb luxust nyújtanak. Szeretem a méretre készített ingeket, öltönyt, cipőt… Azért, mert azok kényelmesebbek, azért, mert bennük van a kézimunka varázsa…. Szeretem a finom borokat. Nem azért, mert iszákos vagyok, hanem mert egy jó borban benne van az élet, a szőlő, a napfény, a borász…. mert élvezetes elkortyolgatni és közben nyugodtan beszélgetni…. mert borozgatni nem lehet rohanva, mert ahhoz meg kell állni, le kell nyugodni….

Szeretek élni! Elmenni moziba, színházba, kiállításra. Szeretek olvasni (naponta minimum egy órát olvasok). Szeretek sétálni a vízparton vagy épp a hegyekben, erdőkben.

Olyan gyönyörű ez a bolygó. S a legtöbben csak rohannak valahová, maguk sem tudják hová. Folyamatos időkényszerben vannak ahelyett, hogy megállnának néha, s élveznék azt, ami van. Azt mondják, ha majd ezt elérem, megszerzem, megoldom, akkor majd megállok, majd másképp lesz. De soha nem lesz másképp, mert mindig jön majd egy új megoldani vagy megszerezni való feladat, tárgy, cél. Pedig nem maga a cél a lényeg, hanem az eléréséhez vezető út.

Az emberek általában azt bánják meg, amit nem tettek meg, és nem azt, amit igen. Az életünk nem a körülményektől jó vagy rossz, hanem attól, ahogy mi viszonyulunk hozzájuk. Mert ez viszont nem pénzkérdés. Én nem korlátozom magam sem időben, sem térben. Számomra ez a szabadság. Utaztam már 400 km-t azért, hogy kávézzak valakivel, vártam órákat azért, hogy lássak valamit. De megérte. Azt mondják, a boldogság ára nem alku tárgya. Mégis a legtöbben úgy szeretnének megkapni, elérni valamit, hogy az időt és a munkát ki akarják hagyni, meg akarják úszni.

Én élvezem az életem, s olyan irányba haladok, ahol ezt egyre nagyobb szabadságfokkal tehetem meg. Az élet játék (de mint tudjuk, játszani csak komolyan szabad, csalni pedig tilos!), s az benne a legnagyszerűbb, hogy mi határozzuk meg a játékszabályokat, amelyeket bármikor megváltoztathatunk. Az élet nem főpróba, hanem maga a premier, de mivel mi osztjuk a szerepeket, ezért csak rajtunk múlik, hogy kinek adjuk a főszerepet. Én magamnak osztottam! Sokan nem vállalják önmagukat, az álmaikat, a vágyaikat. Ezért aztán mások álmainak a megvalósításáért dolgoznak. Tudom, nem könnyű. Sőt néha kifejezetten nehéz. De hiszek abban, hogy ha megteszem azt, amit mások nem, akkor úgy élhetek, ahogyan mások nem!

Azt is tudom, hogy sokan irigykednek rám (ránk a párommal), sokan szeretnének úgy élni, mint mi (most elsődlegesen a köztünk lévő harmóniára gondolok), de nem tudják, hogy merre induljanak, mit változtassanak az életükön.

Az én célom másoknak segíteni abban, hogy rátalálhassanak a saját útjukra.

Több, mint huszonöt éve foglalkozom emberekkel, a lelkükkel, az álmaikkal, vágyaikkal, sikereikkel, vállalkozásaikkal. Nem vagyok hibátlan és tévedhetetlen. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok tapasztalatot szereztem, folyamatosan tanultam. Voltak sikeres és kevésbé sikeres, sőt nagyot bukó vállalkozásaim, ötleteim. Én sem szívesen beszélek ezekről, de nem is tagadom le a hibás döntéseimet, hiszen ebből nyertem azokat a tapasztalatokkal, amiket aztán rendre fel tudok használni. Azért nem használom a kudarc szót, mert csak az a kudarc, amit annak tekintünk, ha idő előtt feladjuk a céljainkat. Ha Edison megengedhette magának, hogy 10.000-szer téves megoldást válasszon, mielőtt feltalálta a villanykörtét, akkor én is vállalhatom, hogy voltak hibás döntéseim. Az én életem sem fenékig tejfel. Voltak és vannak is benne komoly nehézségek, kihívások. De ezek segítenek abban, hogy jobban megismerjem magamat, hogy változzak, fejlődjek. A tanulás, a tapasztalás egy soha véget nem érő folyamat, de ettől lesz szép az az út, amit az életünk során bejárunk.

Ebben a tanulásban nyújtok segítséget másoknak, legyen szó akár a magánéletükről, akár a vállalkozásukról. Bármely részletében, vagy akár egészében. Nem oldom meg a problémáikat, helyette inkább azt mutatom meg, milyen utakat választhatnak. Nem enni adok az éhezőnek, hanem inkább megtanítom halászni, vadászni, hogy aztán nélkülem is élelemhez juthasson. Annyihoz amennyire csak vágyik.

Ahogy mondtam, a küldetésemnek (bár sokan túl magasztosnak tartják ezt a kifejezést) azt tartom, hogy másoknak segítsek abban, hogy jobb életet élhessenek. Nem vagyok sem álszent, sem „Terézapa”. Hiszem és vallom, hogy az egyéni fejlődésünk és kiteljesedésünk legjobb módja, ha őszintén segítünk másoknak. Nem feltétel nélkül, nem lemondva önmagunkról, de az élettől akkor kapunk a legtöbbet, ha másoknak is adunk.